A sport- belülről...

2020.04.06, 14:12 Kajak-kenu
Megtaláltam benne és vele a teljességet, és úgy éreztem, soha nem fogom és talán nem is akarom elengedni....

Megtaláltam benne és vele a teljességet, és úgy éreztem, soha nem fogom és talán nem is akarom elengedni. Értelmet adott mindennapjaimnak, valamilyen megmagyarázhatatlan, boldog, mágikus révületbe estem, sokszor pedig mintha a hipnotizáltak önkívületi állapotába kerültem volna, ahol a mindennapok silány, néha értelmetlen tartozékain könnyen felül tudtam emelkedni és hogy az egyik számomra legkedvesebb barátnőmet, életem „szemtanúját” idézzem „A külvilág kizárult, a látkép beszűkült, a hangok eltompultak…”.

Mikor maga köré font, éreztem, hogy árad belőle valamilyen anyag, melynek köszönhetően ez a kissé suta test fáradhatatlan, buzgó és tehetséges lesz. Amíg nem találtam rá, féltem és egy nem éppen magas képességekkel rendelkező ember voltam. Aztán „rátaláltunk” egymásra és már nem féltem többé, igézetben éltem pedig csak annyi volt az egész, hogy kajakozni kezdtem.

Annyi mindent tanultam tőle, erőt merítettem belőle, pedig sokszor úgy éreztem, hogy ő az, aki elszívja minden létező energiámat. Eleinte hívott magához és biztonságot nyújtott a külvilágtól, úgy éreztem magam mintha megtaláltam volna a saját álomvilágomat, ahová mindig elmehetek, mert védelmet ad és megértéssel fordul felém.

Aztán már egyre kevesebbszer hívott és eljött a pillanat mikor elengedte a kezemet, mintha mondaná „igen, eddig én voltam az, akibe kapaszkodhattál, megvédtelek a külvilág zajától, értelmet adtam a mindennapoknak, de most már ideje, hogy egy új ajtót nyiss ki és másik ösvényre lépj. Mindig itt leszek neked, de nem szabad hagynod, hogy minden figyelmed csak rám összpontosuljon. Tovább kell menned, hiszen dolgod van!”

Eleinte nem tudtam elengedni…

Volt, hogy felriadtam, kinyújtottam kezemet a sötétben, mert „Olyan volt számomra, mint egy takaró. Egy kényelmes takaró, amiben mindig elbújhattam. Ami mögé elrejthettem a hibáimat. Ahol kiváltságosnak és különlegesnek érezhettem magam…”.Nem bírtam megérteni, hogy nincs már többé, nem tudtam új célokat keresni. Az, ami eddig titokzatos erejével eloszlatott mindenfajta kétségbeesést, aggodalmat és félelemet egyszer csak eltűnt a gyermekkor emlékeiben. Olyan volt, mintha elvesztettem volna valamit és rögeszmésen keresni kezdtem, zsebembe nyúltam, felkutattam a táskámat mintha csak egy kulcscsomót keresnék. De egy álomszerű érzést vesztettem el, amely mostanra pótolhatatlannak bizonyult.

Eddig úgy éreztem, hogy nem lehet csak a valóságnak, csak a célszerűnek élni, kell egy álomvilág is, melyben lelkünk legapróbb, legtitkosabb rezdüléseit kiengedhetjük. Kicsit talán bezárkóztam, mint egy növény, amely ösztönös készséggel összecsukja magát, mert valamilyen veszélyhelyzetet észlel, és nem akar sérülni.

De új cél kellett. Ezért mindenek előtt elkezdtem különböző elfoglaltságokba, feladatokba menekülni, melyekbe nem vittem igazi odaadást és szenvedélyt. Idővel rájöttem, hogy nem szabad többet várnunk egy adott élethelyzettől, mint amennyit nyújtani képes. Nem szabad mohó kezekkel ragaszkodnunk ahhoz, amiben már nem találunk célt, hiszen még annyi más dolgunk van a világban. Tudtam, hogy egy korszak ezzel lezárult, és bár úgy éreztem, mintha egy világrend bomlott volna szét, tudom, hogy számos lehetőséget tart még számomra az élet. Amíg csak rá figyeltem, nem tudtam ennyire örülni a világnak. Egy dologra összpontosítottam, és ennek éltem. Elvesztettem ezt a dolgot, de kaptam helyette egy lehetőségekkel teli világot.

Éreztem, hogy majd jön az élet és lassan megtölti életem értelmes és kihívásteli tevékenységekkel.

Ajándék volt számomra ez a gyermeki káprázat, ez a valóságos álomvilág.

Addig is szépen becsomagolom ezeket az emlékeket, érzéseket egy szép dobozba, amelyhez bármikor hozzányúlhatok és elmerenghetek rajtuk, ha felülkerekedne rajtam a hiánya…